A diabéteszesek egyik legnagyobb szívfájdalma, hogy rengeteg korábban kedvelt élelmiszerről le kell mondaniuk a betegség diagnosztizálása után. Tisztán emlékszem, amikor nagyapám hazajött a kórházból. Cukorbetegség, mondta, és a szemében ott égett a tűz egy kocka csokoládéért. Vagy süteményért, vagy csak egy szelet fehér kenyérért. Persze, ez a nagy lobbanékonyság azóta alábbhagyott nála, de akkor és abban a pillanatban biztos vagyok benne, hogy ha előtte lett volna egy tábla Milka, akkor nem bírja abbahagyni az evést.
Totál megértem a cukrosokat, hogy ennyire nehezen viselik ezt a drasztikus váltást. Én még a pizzarendelésről sem tudok elszakadni, nemhogy teljesen felrúgjam az eddigi étkezési berögződéseimet és innentől kezdve lazacot egyek bulgurral. Heti ötször legalább.
Na, jó, azért a diabéteszesek esetében sem konkrétan erről van szó, de búcsút kell mondanium a cukroknak, a fehér lisztnek és a magas szírtartalmú ételeknek a cukorbetegek diétája mintaétrend formájában. Helyette napi öt-hat alkalommal kell enniük. Akkor is, ha iskolásak, és akkor is, ha intenzív osztályos nővérkék. Különben hirtelen leeshet a vércukorszintjük és akár az eszméletüket is elveszíthetik.
Egy nem cukros átlagember nem is gondolná, hogy mennyire kemény dió ez a betegség. Aztán elolvas pár cikket és emeli kalapját, én legalábbis. Valószínűleg nemcsak a csokifalásnál buknám el a dolgot, de például a rendszeres evés betartásánál is elhasalnék. Bár azt mondják, a szükség nagy úr. Talán ezért is olyan kiegyensúlyozottak azok a diabéteszesek, akik nagy önuralmuknak köszönhetően hamar átállnak az új étrendre.